Heti vers – 15./2020

Hadházi Dániel (2020. április 5.)

Tisztelt Levelezőtársak!

Erre a hétre a nemrég elhunyt Kányádi Sándor versei közül ajánlok néhányat a figyelmetekbe. Az erdélyi gyökerű, oda ezer szállal kötődő Kányádi – Csurka Istvánnal, Csoóri Sándorral. Juhász Ferenccel, Nagy Lászlóval, Simon Istvánnal, Sütő Andrással, Nagy Gáspárral és a többiekkel együtt – a művészetében a múlt század 60-as éveitől kezdve kiteljesedő költő- és írónemzedéknek azon népi szárnyához tartozott, akik számára nem az izmusok „izgalmasnak” mondott csillogó, de mulandó divatja, „vibráló modernsége”, hanem ide gyökerező, de mégis a világ egészébe illesztett magyarsága jelentette az alapanyagot, az ihletet., csodálatos magyar anyanyelvünk pedig, azt a szerszámot, melynek segítségével az ihletből drámát, verset, novellát alkottak Ma így mondanánk, régi vágású – népi írók és költők voltak, közülük Kányádi volt a legutolsó. 2018-ban távozott el közülünk. … Szinte mint az utolsó szál sudár fa, úgy dőlt ki a magyar irodalom erdejéből. Hiánya fájó. Utána csak bozótos és cserjék maradtak. … Értelmetlen szózuhatag, gondolat és érzelem nélküli tobzódó szókáosz

Talán túl soknak is tűnik az e heti küldemény. de olyan bőséges a Kányádi versek kínálata, és oly szerteágazók a témák, hogy nem tudtam, és nem is akartam szinte egyet sem kihagyni. Emlékezzünk Kányádi Sándorra, azzal, hogy meghallgatjuk költeményeit. segítsük ily módon mi is őt a halhatatlanság felé, mert a szellemi halhatatlanság nem más, mint a kultúrában való élő jelenlét.

Kányádi Sándor: Krumplis mese – Janik Tünde