| Hadházi Dániel | (2025. június 1.) |
Tisztelt Levelezőtársak!
A most következő héten szerdán lesz június 4.
1920 óta ez a nap – immár 105 éve – Trianon gyásznapja. A seb azóta sem gyógyult be teljesen. Nem is gyógyulhatott be, mert aki magyar annak éreznie kell e máig lüktető seb fájdalmát. S ez így természetes, mert – mint ahogy azt más népek esetében is tudjuk – bizonyos traumák beépülnek az utódok génjeibe. Miért lenne ez más a magyarság esetében. És akkor mit mondhatunk azoknak az országhatárokon túl élő magyar testvéreinkről, akik 105 év óta máig kitartanak szülőföldjükön, Kárpátalján, a Felvidéken, Erdélyben, Székelyföldön, vagy a Délvidéken. S teszik mindezt úgy, hogy a Trianon óta eltelt több mint 100 esztendő alatt a szülőföldjükön való megmaradásuk lehetősége – néhány rövid időszakot leszámítva – mind nehezebbé vált. Csak ők hivatottak eldönteni, hogy a Reményik Sándor ‘Ahogy lehet’ című versében a kisebbségi léttel kapcsolatban költői szavakkal megfogalmazott gondolatok, érzelmek és vágyak mennyit vesztettek akkori aktualitásukból. (Reményik ezt a versét 1941-ben, Észak-Erdély visszacsatolása után, de e nagyhatalmi döntést követően is még román megszállás alatt maradt dél-erdélyi magyarság nevében írta. És még ez a részbeni igazságszolgáltatás sem tartott néhány évnél tovább! ). ..
Mi, a megmaradt anyaországon belül ma élők, ,vajon ugyanolyan őszintén és mélyen érezzük haza- és magyarság szeretetünket, mint a trianoni határokon túlra rekedt honfitársaink, akiknek nevében ezt az érzést Reményik Sándor még a trianoni döntésnek a nemzet élő húsába vágó és hevesen lüktető fájdalom érzésének idején , 1922-ben ‘Mindhalálig’ című versében megfogalmazta?
Reményik Sándor: Ahogy lehet – Grossmann Péter
Reményik Sándor: Mindhalálig – Sinkovits Imre
Dani
Vincze Attila (2025. június 1.)
Köszönöm, Dani! Nekem ezek alapversek, de mindig jó meghallgatni.
Attila