| Hadházi Dániel | (2023. július 9.) |
Tisztelt Levelezőtársak!
Erre a hétre két sorskérdésekkel foglalkozó verset küldök Nektek gondolkodni valóul. Az egyik a 19. század közepén, még a szabadságharc kitörése előtt, 1848-ban, a másik a 20. század legvégén keletkezett. Mindkét vers Budapesten, illetve, akkoriban még csak Pest-Budán íródott. A két vers teljesen ellentmond egymásnak. Ha Ti is meghallgatjátok majd azokat. úgy vélem – ugyanúgy, mint én – igaznak gondoljátok mindkét költeményt. Hogy lehet ez, hiszen azok nézőpontjukat, világlátásukat és tartalmukat tekintve is alapvetően különböznek egymástól? A válasz erre a kérdésre nem lehet más csak az, hogy az emberi lélekben sokszor viharok, kétségek dúlnak. Egyszer a pokol kapuja előtt állva látjuk magunkat, máskor a mennyekbe röpít a lelkünk. Az emberi léleknek e végletek közti hányódása kifejezésére csak a legmagasabb fokú költészet képes.
A nagyobb hatás kedvéért a versek meghallgatását kezdjük a később keletkezett művel, Faludy György 1997-ben írott ‘A jövő század lesz a végső’ című költeményével. Ez a vers nem kifejezetten a magyarságról, sokkal inkább az emberiség egészéről – talán még jobb, ha az emberiség szó helyett inkább „nyugati embert” mondok -, illetve csupán annyiban rólunk, magyarokról is, amennyiben a bemutatott általános lezüllés és elkorcsosulás bennünket is érint.
Faludy György: A jövő század lesz a végső – Bozóky Balázs
És mielőtt a teljes letargia erőt venne rajtunk, kapaszkodjunk meg Petőfiben, aki már majd-nem 200 év távolából siet segítségünkre erőt, reményt és hitet adó verssoraival: … De vajon Petőfi szavai, mondatai, gondolatai még ma is ugyanolyan hangosan és biztatóan szólnak-e hozzánk, mint egykor elődeinkhez a 19. század közepén?
Petőfi Sándor: A magyarok istene – Lukáts Andor
Barátaim! Van gondolkozni valónk, de tennivalónk is bőven.
Dani