| Hadházi Dániel | (2020. július 26.) |
Tisztelt Levelezőtársak!
A múlt héten Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez című versének kapcsán fejtettem ki néhány gondolatomat. Az e heti küldemény is ezt a zenei témát folytatja. Ezúttal Illyés Gyula: Bartók című költeményét ajánlom figyelmetekbe. Ez a vers, a benne megfogalmazódó gondolatok, mintha Vörösmarty több, mint egy évszázaddal korábban Liszt Ferenchez írott sorainak 20. századi reinkarnációi lennének. Illyés Bartókot – Kodállyal együtt – a 20. századi magyar zenei géniusz megtestesüléseként látja és állítja elénk. Ugyanazt, az egyetemes emberi kultúra egészét meghatározó teremtő erőt, mely egyszerre alkot újat és magyart, mert Bartók a Kárpát-medencében gyökerező, de minden korábbitól teljesen elütő, új és modern hangzású ze-néjében az alkotó és útját kereső magyar lélek szólal meg addig sohasem hallott egyedi módon. … A verset Sinkovits Imre mondja el nagyszerűen. … Még érdekesebbé teszi mindezt, ha tudjuk, Illyés ezt a verset 1955-ben, Bartók halálának 10. évfordulójára írta. S így már talán nem csak én látom és hallom a költeményben felderengeni 1956 reményeit is.
Illyés Gyula: Bartók – Sinkovits Imre
Zenei mellékletként először hallgassátok meg Bartók Béla Allegro Barbaro-ját Bartók saját zongorajátékával. Ezután Szokolay Balázs előadásában a ‘Három csíki magyar népdalfeldolgozás’-t, végül pedig, a fiatal lett harmonikaművésznő, Kszenyija Szidorova és zenésztársai tolmácsolásában Bartók ‘Román táncok’ című művét.
Allegro Barbaro – a szerző előadásában
Bartók: Három csíki népdal feldolgozás – Szokolay Balázs
Bartók: Román táncok – Kszenyija Szidorova
Dani
| Zsiha Kálmán | (2020. július 29.) |
Tisztelt Levelezőtársak!
Nagy László: Anyakép
Könny nélkül váltam el tőle,
sóhajtva nézett utánam.
Még ölelt volna, még láttam,
karját emelte.
De a köd, november kölyke,
borult az anyai ölbe,
édes helyemre.
Jó volt már visszasajognom
oda, hol erővel töltem,
szülőm és elhagyott földem
egy anyakép lett.
Hevesen vettem magamba,
emelték fönséges rangra
álomi fények.
Tornyok közt hordtam e képet,
Marseillaise-t daloltam néki,
érette tanultam élni
újabb időket.
Nem ért még akkor borotva,
fájdalom nem hasogatta
esténkint főmet.
Nagy lett a súlya e képnek,
naponként nőtt szakadatlan,
mihelyt én hozzáavattam
hazát, világot.
S hordtam, hogy lehessek boldog,
suhogtak bennem a sorsok,
törvények, álmok.
Éltetett parázsló szándék,
hogy mindazt, amiből lettem,
amit én magamba vettem,
újítsam széppé.
Érte a reszketés járt át:
ó, ha a harmóniáját
végre megérné!
Dűh perdít szememből könnyet,
én tehetetlenül élek,
számtalan sóhajos lélek
örvényét érzem
s bíztatót zümmögnöm dalban
nehéz már, amikor rajtam
orbánc a szégyen.
S szándékom eltemetője
puska előtt se lehetnék,
süvíti bennem az emlék
mire szegődtem.
Értelem, te segíts nékem,
hordhassam dúlt anyaképem,
szolgálni győzzem.
Értelem, nemcsak magamban,
hanem a nagy sokaságban
kivirágzásodat lássam,
féreg ne nyessen!
Vadság itt ne nőjjön úrrá,
nehogy, ki szülőjét rúgná,
vitéz lehessen.
Tudjam, hogy sohasem jár a
tisztesség csillaga árván
s nem vész az idő homályán,
hanem világit,
s élünk alatta a képpel,
amit én éltetek vérrel
megszakadásig.
Megható.
Kálmántól
| Pados Enikő | (2020. július 29.) |
Köszönöm Kálmán, gyönyörű
Enikő