| Hadházi Dániel | (2023. október 8.) |
Tisztelt Levelezőtársak!
A múlt héten felvetett, kik is vagyunk mi magyarok és a hazaszeretet témakör folytatásaként, hallgassátok meg a Cseh Tamás – Bereményi Géza szerzőpáros ‘Ballada öcsémről’ című dalát. Az vers és dal is egyben, s ez e heti küldeményem.
Ehhez a dalhoz engem szoros szálak fűznek. Még Szingapúrban dolgoztam, mikor egyik ott-honi barátomtól megtudtam, hogy az akkor már világszerte ismert fiatal magyar zongoraművész, György Ádám. a szingapúri Esplanade rendezvényközpontban koncertet ad. A barátom, akinek korábbról szoros kapcsolata volt György Ádámmal, elküldte nekem Ádám email címét is. A koncertnek nem volt nagy hírverése a városban, ezért azt hittem, az ottani magyar kolónia tagjai közül nem sokan fognak elmenni erre a komolyzenei eseményre. De, hogy legalább egy magyar jelen legyen, ismeretlenül is elküldtem Ádámnak a kapott email címre, én biztosan ott leszek a hangversenyen. A néhány soros levelem mellé pedig csatoltam Cseh Tamásnak ezt a dalát. … d koncert nagyszerűen sikerült, a nézőtér is tele volt. .Minden darab után hangos ováció fogadta Ádám zongorajátékát. De sem a nézőtéren, sem a szünet forgatagában nem fedeztem fel ismerős arcokat a helyi magyar kolónia tagjai közül. A koncert végén azonban, mikor a közönségnek lehetősége adódott néhány szót váltani a művésszel, hogy személyesen is kinyilváníthassák tetszésüket és nagyrabecsülésüket, a sorban állók között egyre több magyar szót lehetett hallani, melyekhez – egy-két kivételtől eltekintve – azonban olyan arcok társultak, akiket addig még soha nem láttam a szingapúri magyar kolónia korábbi rendezvényein., pedig akkor már hosszú évek óta Szingapúrban éltem. Azaz Cseh Tamásnak és Bereményi Gézának nem volt igaza, hogy egy magyar sem jött ki egy másik magyar elé, mert a koncerten jelen voltunk néhányan magyarok. De azért igaza is volt Cseh Tamáséknak, mert mi magyar individuumokként voltunk jelen azon a koncerten. Mindannyian – én magam is csak „egyedüli” magyarként – a többiekről valójában tudomást sem véve, „csak mi magunk” vettünk részt az eseményen. Aki valahogy megtudta, hogy lesz a koncert – beleértve magamat is – nem értesítettük a többi honfitársunkat, hogy együtt örüljünk ennek a közénk tartozó nagyszerű fiatal művésznek, hogy a világ e távoli pontjára vetődött magyarok – együtt, itteni magyarokként köszöntsük őt Mindannyian csak „egyenként” voltunk ott – nem járta körbe a koncert híre a helyi közösségi riadóláncot, telefonon sem terjedt a hír, nem szerveztünk közös vacsorát a művész számára (amit, lehet, el sem fogadott volna, más programja miatt, de hátha mégis) – mi mindannyian csak magunkban, magunkat képviselve voltunk jelen a koncerten.. ….
És mégy egy másik élmény ezzel kapcsolatban Tunéziából, egy régi nyaralásról:
Érdekes volt megfigyelni azt is, hogy noha többször és több felől is hallatszik magyar szó a szállodában, de valahogy a magyarok nem keresik egymás társaságát. Mindenki visszahúzódva családi körben, vagy párban sétálgat, napozik, élvezi az életet. Magyarjaink jól öltözöttek, elegánsak, visszafogottak, és … szeparáltak. Egymás közti beszélgetésükbe – természetesen csak véletlenül – belehallgatva a jó ruha és a legmodernebb turista felszerelések – divatos és márkás fürdőruhák, pólók, napszemüvegek, digitális fényképezőgépek, kamerák, stb. – ellenére, bizony némelyüknél komoly műveltségbéli hiányok is kihallatszanak a szavaikból. Én nem azt mondom, hogy egy nemzettársunkra ráakadva valahol egy távoli vidéken azonnal vállveregetve egymás nyakába kellene boruljunk. Sokkal inkább azt, hogy becsülnünk kellene egymást, érdeklődni, hogy kik azok, akikkel itt távol a hazától összevert bennünket a sors. Ez polgári, kulturált és európai viselkedési mód lenne. Még azok a magyarok sem nagyon köszönnek egymásnak, akik ugyanazon a napon, ugyanazzal a repülőgéppel és autóbusszal érkeztek meg. Ez a megállapítás nem saját magunk ostorozása, ez csak egy megfigyelés, tény megállapítás. A franciák és a németek hangos „bon jour”-ral, „salud”-del, illetve „guten morgen”-nel köszöntik egymást. Mi vagy sehogy, vagy egy alig érthető, halkan elhadart „jó reggelt”-tel, de ezt is úgy, mintha szégyellnénk egy kicsit magunkat, hogy „csak” magyarok vagyunk, mintha nem lenne itt semmi keresnivalónk, mintha szégyellnénk, hátha meghallja más is, hogy magyarul beszélünk. Mintha ez bűn lenne, vagy legalábbis nem olyan előkelő dolog, mint franciának, vagy németnek lenni. Talán ez az itt távol a hazától érezhető szeparáltságra való törekvés, ez a félénkség és bizonytalanság – majdnem azt mondhatnám kisebbrendűségi érzés – az, amely érződik az otthoni közállapotokon is.
Az általános iskolától kezdve az egyetemig minden életkorban arra kellene nevelnünk gyermekeinket, unokáinkat, hogy magyarságukra büszke úrként kell élniük az életüket. E büszkeségre múltunk dicsősége, népként, nemzetként történt megmaradásunk, 1100 éves államiságunk, egyáltalán államalapító képességünk, többszörösen bizonyított nemzeti tulajdonságként ránk jellemző kreativitásunk, nemzeti kultúránk és nyelvünk egyedisége méltán feljogosít mindannyiunkat. Magunkhoz kell mérni a világ minden történését. Úgy mérni magunkat a világhoz, hogy közben megmaradunk annak, aminek teremtettünk – e föld őrzőjének és gyarapítóinak – kigondolt és megalkotott minket, és méltóvá válni arra a feladatra, amit ránk bízott..
Cseh Tamás – Bereményi Géza: Ballada öcsémről
Dani