| Hadházi Dániel | (2024. április 21.) |
Tisztelt Levelezőtársak!
Ez a gyönyörű és férfias vers az élet teljességét mutatja be. Ha szemléltető példát kellene találnom arra, hogy az irodalom, a költészet hogyan képes szinte mindent belesűríteni néhány gyönyörű lírai verssorba, akkor ezt a költeményt választanám Mint ahogy egy japán haikuba annak szerzője a pillanatot, és abban az adott pillanatban a benne a látvány keltette gondolatot egyszerre képes belesűríteni, Áprily úgy csomagolja ezekbe a hétköznapi szavakba az élet teljességét: „(Apám) csodálkozott az aggastyánná őszült gyermeken”. … Hát nem ez a legnagyobb titok?!. Megöregedhetünk, de szívünkben soha, mert ott mindhalálig az ifjúság lángja lobog. Úgy sejtem, ez nem a teremtő valamiféle kárörvendően gonosz tréfája. … Nem. … Ez sokkal inkább olyan isteni ajándék, mely valahogy az örökléttel lehet kapcsolatban. … A verset Csernák János mondja el nagyszerűen.
Áprily Lajos: Apámra gondolok – Csernák János
Dani
| Pados Enikő | (2024. április 21.) |
Köszönöm Dani,
Mindannyiótoknak szeretettel küldöm Wass Albert szavait:
„Az ember csak szánt, vet, kapál, arat. Ganét hord, újra szánt, újra vet, újra meg újra. S egyszer csak észreveszi, hogy a hajában szürke szálak vannak, megszélesedett a homloka, szakálla szürke már, s bajusza bozontos. Az ember csak észreveszi, hogy a csikóból csontos, öreg ló lett, a gyermekek szakállt eresztettek és bajuszt. A bölcsőben síró leánykák férjhez mennek, és új bölcsőt ringatnak. Az ember, ha ezeket észreveszi, meglepve megtorpan és csodálkozik. Istenem, mondja, hát így… hát így vagyunk már. Eltelt az idő. (…)
Igen, hát ez a rend, mondja magában az ember. Ez a rend. Csak kár, olyan rövid volt az egész. Hogy tulajdonképpen semmi sem történt, csak volt néhány szép és nagyszerű élmény, és volt néhány csúnya és gonosz élmény. Volt néhány gazdag, örömtől dagadó perc, és volt néhány megaláztatás, néhány kellemetlen kaland, betegség, bánat, egyebek. És volt járkálás az eke után, volt néhány szép, kellemes mozdulat, mikor a kéz magot lendített a tavaszi föld felé, mikor a tüdő tágultan szívta be a fák virágát, évszakok illatát, mikor a láb mezők puha pázsitjára hágott. De egyéb tulajdonképpen nem történt semmi. És maholnap ennek is vége van. Ennek a kevésnek, ennek a semminek, ennek az életnek. Azért… egy kicsit szomorú, gondolja az ember, s azzal továbbmegy, mert eszébe jut valami, amit még nem végzett el, s ami fontosabb, mint az elmélkedés.”