| Hadházi Dániel | (2024. július 28.) |
Tisztelt Levelezőtársak!
Három héttel ezelőtt egy korai és vidám hangulatú Babits verset, a ‘Messze, messze …’ címűt küldtem Nektek, Ezúttal – ugyancsak Babitstól – egy másik, egy, az előzőnél majdnem negyedszázaddal később, 1934-ben írott, és az előzőnél sokkal komorabb hangulatú költemény a küldeményem erre a hétre. A vers címe: ‘A gazda bekeríti házát’. A költemény eredeti címe ez volt: ‘Új barbár század jövetelére’. Végül azonban Babits mégis a dolgok nyílt és egyenes kimondása helyett, allegorikusabb címet adott az e versben megfogalmazott gondolatainak.
A költők, különösen az olyan nagy erkölcsi érzékenységgel bíró költők, mint amilyen Babits Mihály is volt, mindig időben és előre megérzik az akkoriban pontosan részleteiben még nem ismerhető, de bizonyos jelek által már finoman előre jelzett jövőt. Még minden olyan, mint régen, mintha semmi sem változott volna. De a mélyben már rég megindultak azok a mozgások, amelyek már megállíthatatlanul rohannak előre, és magukkal hozzák azokat a bizonyos változásokat, amelyek majd mindent elsöpörnek a ma még oly nyugodtnak látszó felszínen is. E változások valami gyökeresen mást és újat, – sajnos a tapasztalat szerint mindig – felfordulást, pusztítást, romlást és új barbárságot hoznak. S majd újból évszázadoknak kell eltelniük ahhoz, hogy a romok alól egy újabb, de akkor már egy másik kultúra kidughassa a fejét. Babitsnak igaza lett. 1934 is ilyen időszaka volt a világtörténelemnek.
Ebben a versében a mély istenhitű, katolikus vallású, de pesszimizmusra hajló, művelt polgár, Babits jövőbe látó lelki szemei előtt az akkori kultúrvilág összeomlásának, egy barbár korszak beköszöntének rémképe vetül fel. Ebben a helyzetben ott és akkor Babits nem lát más megoldást, mint az addig összegyűjtött szellemi kincsek és értékeknek legalább valamilyen ideiglenes védelmet nyújtó léckerítéssel körülvett megőrzését, a kultúrába menekülést, a szellemi bezárkózást, a világtól való elfordulást. Ez az elzárkózás azonban mégsem lehet teljesen hermetikus, mert a léckerítésen túl is szükségszerűen maradtak értékek, szépségek. … De ha majd eljön a tél, és az új jövevény azt mondja: „- én vagyok az új! Feleld. A régi jobb volt.” A dacos tagadás és szembenállás válasza ez. De még így is, a vers végén ott pislákol gyengén a remény. Ha majd a barbár hadak elvonulnak, ha már elmúlt a tél, egyszer talán egy új, orgona illatú tavasz köszönt majd az emberekre. …
Babits versének minden hasonlatossága mai korunkkal csak és kizárólag a véletlen műve lenne? … Vagy mégsem?
Babits Mihály: A gazda bekeríti házát – Gábor Miklós
Ehhez a vershez egy Chopin Nocturne-t gondoltam a legmegfelelőbb zenei mellékletnek:
Chopin: Nocturne – E-dúr (Op.9 No.2) – Vadim Chaimovich
Dani
Ui.: Bár az e heti versküldeményemhez fűzött gondolataim már eddig is meglehetősen hosszúra sikeredtek, de a tegnapi tusnádfürdői Orbán Viktor beszéd igazságaira, valamint a Nyugatnak a mai szellemi-lelki állapotát tökéletesen bemutató párizsi olimpiai megnyitó ünnepségen látottakra tekintettel, illetve azok kontrasztos „fényében”, engedjétek meg nekem, hogy ide másoljam az olimpiai megnyitó ünnepség után azon melegében papírra vetett napló bejegyzésemet, mely szorosan kapcsolódik a fenti Babits vershez is.
2024. július 26.
Ma megnyitották a 33. olimpiai játékokat Párizsban. A megnyitó ünnepség egy hatalmas látványosságnak szánt gigantikus méretű gagyi eseménnyé silányult. Szinte kínos volt végignézni. Unalmas, már-már statikusan lassan folyó, mesterkélt öncélú magamutogatás volt az egész. A Marseillese-t – biztos francia állampolgárságú – de mégis csak néger énekesnő énekelte, az olimpiai lángot pedig két fekete bőrű, egykori francia olimpiai bajnok gyújtotta meg. … Ez ma a már mindenre teljesen érzéketlen, sterilizált Franciaország. Nagy ára van a gyarmatosításnak! … Az országaikat képviselő sportolók, az olimpikonok a Szajnán, hajókon érkeztek meg az ünnepség színhelyére, az Eiffel-torony előtti Mars-mezőre.. Az országok zászlait – a nemi egyenjogúság tiszteletben tartása érdekében – egy férfi és egy női sportoló a zászló nyelét mindketten markolva, együtt lengette. … Az olimpiai lángot a Tuileriák kertjéből a magasba emelkedő léghajó tartja majd 14 napon át a város fölött. „- Micsoda nagyszerű ötlet!” – áradozik a magyar televízió riportere. Hát, igen. Valóban az. Franciásnak valóban franciás – utalva a Montgolfier-testvérek 1783-as párizsi sikeres hőlégballon kísérletére. Ötletesnek is ötletes, egyedien szokatlan és meghökkentő, csak nem természetes, mesterkélten mű és nem az olimpia szelleméhez illő. … A hivatalosságok részéről szép szavak a sport teremtette egységről, barátságról és a békéről – közben az orosz és a belorusz sportolók nem vonulhattak fel saját hazájuk lobogója alatt, s ha majd véletlenül megnyerik valamelyik versenyszámot, nem csendülhet fel tiszteletükre hazájuk himnusza sem. De hát ez így van jól, ennek így kell lennie – ugyebár. … A megnyitó ünnepségen kötelezően elhangzott John Lennon-nak az ’Immagine’-je, a globalizmus himnusza is. … Minden a látványról, a sokszínűségről és az „elfogadásról” szólt, a sportról lényegében egyetlen szó sem esett. Volt érthetetlen keretjátékba illesztett, s az esemény „emelkedettségéhez” illő színvonalú divatbemutató, heavy metal és „fehér rap” zene is. Sőt, egy süket-néma táncos – állítólag ez komoly, ezért még egyszer leírom, süket-néma táncos – jelbeszéddel adta az esemény többi süket-néma résztvevője tudomására, hogy miről is szól az általa bemutatott vonaglás. A legmegdöbbentőbb azonban Leonardo da Vinci ‘Utolsó vacsora’ című festményének jelmezbe öltözött kétes nemű figurák – drag queen-ek – által a világ valamennyi keresztényének szándékos bosszantása és úgy általában, a kereszténység gyalázása céljából bemutatott blaszfémikus élő „életképe” volt. Mindezeket a szinte már a nevetségességig fajuló, eltúlzott, de leginkább a jó ízlést sértő, siralmas és megalázó jeleneteket, a másság tisztelete és a multikulturalizmus ihlette cirkuszi attrakciókat – a fő műsorszámnak szánt produkció, az olimpiai láng meggyújtása előtt – az Eiffel-toronyra épített lézer fény-show koronázta meg a sporttól teljesen idegen technikai eszközök segítségével, érdektelenségbe fullasztóan hosszasan és öncélúan. Pont ugyanúgy, mint amilyenre az olimpiai láng meggyújtásának – az esemény szelleméhez szerintem – méltatlanul vontatott, mesterkélt és szirupos procedúrája is sikeredett. … Közben végig zuhogott az eső. Sírt az Isten. … Minden esik szét, mindenből, még a legszebb eszméből is, még Coubertin bárónak az ókori olimpiák szellemi és gyakorlati felelevenítésének nagyszerű kezdeményezéséből is képes gagyit, szemetet csinálni a globalista nemzetköziség. Ráadásul a megnyitón még az a csúfság is megesett, hogy az ötkarikás olimpiai lobogót fordítva húzták fel a zászlórúdra. A lobogó fehér háttere előtt az egymásba fonódó öt színes karikából álló jelkép az öt kontinenst jelenti. Az 1913-ban, ugyancsak Coubertin báró által kitalált jelkép hivatalos formája, hogy az ötből három – a kék, a fekete és a piros színű – karika fölül, az ezekhez kapcsolódó másik kettő – a sárga és a zöld színű karika pedig az előbbiek alatt helyezkedik el. Most Párizsban – ha csak azóta az éjszaka leple alatt a hibát helyre nem hozták – fordítva, két karika fent, három lent formát mutatva, leng a zászlórúdon az olimpiai lobogó. … Mindenki azt adja, ami lényege. – Ez a globalizmus lényege. A tartalom és kultúra nélküli látvány, a semmi, az új barbárság.
Csiba József (2024. július 14.)
Kedves Dani!
Köszönöm küldeményedet. Mindhármat, a hallgatni és olvasnivalókat is.
Üdvözöllek
Jóska