Hadházi Dániel (2025. május 11.)
Tisztelt Levelezőtársak!
Valljuk be, nagyon-nagyon keveset tudunk a kuruc korról, és talán még a Rákóczi-szabadságharcról is csak alig valamit. Annak előzményeiről még annyit sem. Pedig az 1526, Mohács után önállóságát elvesztett magyarság története ugyanabban az áttörhetetlennek tűnő tragikus körben forog azóta is folyamatosan: idegen elnyomás – annak következtében a belső feszültségek halmozódása, majd az elfojtott elégedetlenség kitörése, a lázadás – a nemzet lelkesült összefogása elnyomói ellen, a szabadságharc dicsőséges napjai – aztán, mint-hogy valami miatt eddig sohasem volt elég erőnk a végső diadal kivívásához, a bukás, az idegen akarat és befolyás újbóli hatalomra jutása, (a legjobbak részéről sohasem behódolás, csak elfogadás, ideiglenes belenyugvás). A leveretés, a bukás nem egyszer persze – sőt, szinte mindig – csak külső katonai segítséggel, vagy belső árulás következtében történt, mert árulóink is voltak és vannak is mindig – ők az idegen érdekeket szolgáló mindenkori labancok. Nem nehéz észrevenni ennek a történelmi mintázatnak már hosszú ideje tartó ismétlődését. Ránk, magyarokra így vonatkozik a történelmi fraktálelmélet. Persze, ebből tanulnunk is kell, s tanulunk is. Minden bukásunk után, már mindenkori uraink sem tudnak ugyanúgy kormányozni minket, mint korábban, s talán egyszer a teljes magyar szabadságot is sikerül majd kivívnunk,s kitörhetünk végre e bűvös körből.
1686-ban, a Lotharingiai Károly vezette akkori „egyesült európai katonai erők” által a meggyengült Török Birodalomtól visszafoglalt Buda bevétele után előállt hadi helyzet lehetővé tette, hogy a Habsburg Birodalom immár – Erdély kivételével – az egész ország területére kiterjessze hatalmát és berendezkedjen az országnak a török pusztítás után nagyon megcsappant népességű területein is. A „felszabadítók” új berendezkedése után alig 20 évvel később a függetlenségére oly büszke magyarság számára szinte élhetetlenné váltak a körülmények. Néhány korábbi mérsékelt sikereket hozó felkelés után,. II, Rákóczi Ferenc 1703-ban bontotta ki a kuruc szabadságharc „Cum Deo pro Patria et Libertate” („Az Istennel a Hazáért és a Szabadságért”) feliratú zászlaját. [Napjaink történelemkönyveiből a nagyon fontos, az ősi keresztény Magyar államiságra utaló ‘Cum Deo’ szavak valahogy mindig kimaradnak! Vajon miért?]
Az utókor megfogalmazhatja-e pontosabban a szabadságharc kitörésének okait, mint maga II. Rákóczi Ferenc, a Vezérlő Fejedelem, illetve dalaiban, énekeiben a korabeli magyar népköltészet? …
A kuruc korban született meg nemzeti hangszerünk, a tárogató, melyet kezdetben – annak éles, erős, minden körülmények között jól hallható hangja miatt – a csatákban a kürtöt helyettesítő jeladó hangszerként használtak. Később a tárogató lett a kurucok táborában az énekeket, táncokat kísérő hangszer is. Annak felső fekvésű magasabb regiszterei a vidámság, mélyebb, búgó hangjai pedig a bujdosás idején a történetmesélés és a szabadság elvesztése miatt érzett szomorúság legjobb, legalkalmasabb kifejező hangszere lett.
Kuruc dalok 1. (II. Rákóczi Ferenc nyilatkozata)
Kuruc tábori dal – Gáti József
Kuruc tánc – Magyari Imre és zenekara
Rákóczi kuruc nóta (tárogatón) – Vidák Béla
Kuruc nóták töröksípon – Bakfark Consort
Aztán a túlerő és az árulás következtében a bukás és a bujdosás
Kuruc kesergő – Fogarasi Attila
Zöld erdő harmatát – Gáti József
Dani