| Hadházi Dániel | (2025. szeptember 14.) |
Tisztelt Levelezőtársak!
A múlt héten tett „folyt. köv.” ígéretemnek megfelelően, ezen a héten is maradjunk még a saját magunkkal, mint a magyar néppel történő őszinte szembenézés kérdésénél . Ezúttal beszéljünk a magyarságot állítólag már réges-rég óta sújtó „turáni átokról”.
Hogy pontosan mi is ez az átok, azt talán senki sem tudja, de mindannyian érezzük, mintha az valóban létezne, s ez a magyar sorsba kódolt átok az, amely megakadályoz bennünket abban, hogy összefogjunk egymással, s ne egymás ellen, hanem egymásért , a közjóért együtt harcoljunk. … Nem tudjuk, ki volt az, aki elátkozott minket, magyarokat, és azt sem, hogy miért? És a leglényegesebb kérdésre sem tudunk válaszolni, meddig tart és megtörhető-e ez az átok?
Napjaink politikai közbeszédében a „megosztottság” az egyik leggyakrabban előforduló kifejezés, melynek okára – a nyilvánvaló közvetlen politikai szándékokon túl – sokan épp a „turáni átok” aktuális megjelenési formájaként tekintenek. Vegyük észre azonban azt is, amit nálunk „megosztottság”-ként kárhoztatnak, azt másutt a szabad véleménynyilvánítás, a „demokrácia” üdvözlendő megjelenési formájaként dicsőítenek. Azaz nem a megosztottságot, hanem a konstruktivizmus hiányát kell látnunk a „megosztottság” vádjában. Manapság ennek a konstruktivizmusnak a hiánya lengi be az egész világpolitikát- Hogy ne jelenne meg az hazánkban is? ….
De mindezeken felül valóban létezik-e az a bizonyos átok, vagy csak magunkra vettünk valami olyan gúnyát, amely soha nem volt igazából a miénk, ezt a ruhát mintha mások szeretnék ránk adni.
Már bizonyára tudjátok rólam, hogy én magam az irodalmat a hiteles korabeli dokumentumokkal egyenrangú történelmi forrásnak tekintem. Épp ezért nagyon meglepő, hogy az „ősi” turáni átokról sem a szájhagyomány, sem az írott források hosszú évszázadokon keresztül nem tudnak semmit, de olyan méretű szembenállásról, harcokról, késhegyre menő egymás elleni kűzdelmekről sem, mint amilyeneket a városállamokra, kisebb-nagyobb fejedelemségekre , királyságokra szabdalt Itália, Német,- vagy Spanyolország etnikailag többé-kevésbé egységes, de politikailag töredezett, darabokra tagolt területein élő népek vívtak egymással.
Persze, nálunk is voltak trónviszályok, felkelések, parasztlázadások, de sokkal kisebb számban és sokkal kevesebb áldozatot követelve, mint Európa más, akár tőlünk nyugatabbra, akár keletebbre eső vidékein. És mindig voltak „labancaink” is, de ők – jóllehet, minden időben igen hatékonyan dolgoztak ellenünk, de mindig kevesen voltak, a magyarság mindig tudta róluk, hogy kik ők, s azt is, hogy idegen érdekeket szolgálnak. Ezért az ő pártosságukat sem a „turáni átok” magyarázza. Ők egyszerűen csak a magyarság árulói.
A magyar irodalomban először 1832-ben, Vörösmartynál ‘Az átok’ című versben jelenik meg a magyar földet sújtó átok gondolata. Íme:
„Férfiak!” így szólott Pannon vészistene hajdan,
| „Boldog földet adok, víjatok érte, ha kell.” |
S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte,
| S véresen a diadalt végre kivítta magyar. |
Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld
| Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt. |
Ez sem az igazi turáni átok. Vannak, akik Szent István király korából, az ősi magyar hitvilág feladására kényszerített sámánok átkaként értelmezik azt, mások a Kárpát-medence felé vándorló magyarság által legyőzött valamelyik turáni nép vallási vezetője szájából őseinkre kimondott, köztük az egységet megbontó, erejüket szétforgácsoló széthúzást kiváltó, s így a magyarság pusztulását kívánó átokként magyarázzák. Természetesen, egyik véleményt sem támasztja alá sem a magyar mondakincs, sem a szájhagyomány, sem az irodalom, de egyetlen történelmi dokumentum sem. Sőt, épp a „turáni átok”-kal ellentétes tartalmú történelmi relikviáink, művészeti alkotásaink vannak – például a két, hátát egymásnak vető, egymást védve harcoló szkíta harcos ábrázolása, vagy a vérszerződés legendája, stb. …
Maradjunk annál, hogy a „turáni átok” új keletű fogalom, amelyet épp a magyarság megosztása és gyengítése érdekében találtak ki és használnak ellenünk. Törjük meg az átkot!
Bár mostanában nem szívesen idézem Ady-t, ezt a versét, mely szomorú ugyan, és eleve elrendelt sorsszerűségnek láttatja a magyar létet, mégis mai témánkhoz illőnek és fenti magyarázatom alátámasztására is megfelelőnek tartom.
Ady Endre: Négy-öt magyar összehajol – Selmeczi Roland
A hivatalos irodalomkritika Adynak ezt az első világháború előestéjén a magyar sorskérdésekről írott versét a költőnek a magyarság reménytelenül szomorú sorsa és széttagoltsága felett érzett bánataként értelmezi. Bennem azonban ez a vers a hivatalos ítészi vélekedéssel épp ellentétes gondolatokat ébreszt. Az itt-ott összehajoló négy-öt magyar nem a széthúzás, hanem épp a közös sors felismerését és a közös gondolkodást jelenti. És a jó szándékú együttgondolkodás – „miről is?” – a magyar sorskérdésekről, mindig, még ha sokszor könnyek között is, közösen kiérlelt jó jövőt teremhet csak.
Dani