| Hadházi Dániel | (2020.február 2.) |
Tisztelt Levelezőtársak!
Erre a hétre csupán egyetlen verset, Illyés Gyula: Szekszárd felé című gyönyörű, érzelmektől fűtött, és patetikus gondolatokkal teli költeményét küldöm Nektek Piros Ildikó remek előadásában. Mindenféle verselemzés helyett álljon itt Fekete Gyula 1982 novemberében a Tiszatájban megjelent Irodalmunk családfője … című írása Illyés Gyula írásművészetéről. Fekete Gyula papírra vetett gondolatainak utolsó sorai igazán aktuálisak ma is: : (Illyés Gyula: Adjon nekünk a jelenlétével még nagyon sokáig reményt, biztatást. .. Lám csak milyen biztatóak majdnem fél évszázad távlatából is Illyés Szekszárd felé című versének szavai – de csak annak, akinek még van füle erre és szíve, hogy megértse, s elegendő kultúrája, hogy mindezt befogadja..
Mikor ezeket a sorokat írom ragyogóan süt a Nap. Február 2-a van, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe. Mária szülés utáni megtisztulását követően, az akkori zsidó törvények szerint, Mária és József ezen a napon mutatták be a jeruzsálemi templomban Jézust az Úrnak, mert az Úr törvénye szerint minden elsőszülött fiú az Ő tulajdona volt. Máriának egy pár gerlét és két galambfiókát kellett tisztulási áldozatként bemutatnia. … A mai katolikus liturgia erre az eseményre emlékezik. A gyertya fénye Jézus Krisztust, a világ világosságát, a sötétségben világító és irányt adó fényt jelképezi. De az égő gyertya egyúttal Jézus életét is szimbolizálja, aki miközben teljesíti az Úrtól kapott feladatot, földi életében elfogy, elenyészik, és ugyanígy Mária anyai szeretetét is, aki önmagát feláldozva táplálja fiát, a világ világosságát. … Így függenek össze e csodálatos misztérium szerint a költészet és a hit titkai..
Csengey Dénes – Cseh Tamás: Boldogasszony anyánk – Cseh Tamás
De talán szimbolikus az is, amit a népi hagyomány tart erről a napról. Ha a téli álom után a barlangjából kijövő medve meglátja az árnyékát, visszafordul, mert hosszú lesz még a tél. .. Ezek szerint még hosszú ideig fog tartani a tél! (Talán mindenféle értelemben.)
Dani
FEKETE GYULA
Irodalmunk családfője…
Élvezeti cikk-e a frissen sült, ropogós kenyér? Noha sokan szeretjük, s élvezettel ropogtatjuk a domóját.
Minden létező női szépség között mitől másképpen szép az a nő, akitől gyereket szeretnénk? Akivel családban együttélni, élethossziglan?
Minden létező művészi szépségek és igazságok között mitől más — össze sem hasonlíthatóan több, hatalmasabb — az a szépség, az a művészi igazság, amelyhez sorsszerű közünk van?
Miben nem pótolhatná, helyettesíthetné a hazai irodalmat a világirodalom ? Akár a világirodalom legjava?
Ma triumfáló kultúrpolitikai „koncepciókon”, vitákon, (tankönyveken), esztétikai irányzatokon eltűnődve bokrosodnak bennem efféle kérdések.
Válaszolhatok rájuk egyetlen névvel: Illyés Gyula.
Kisiskolás koromtól fogva szerettem a könyveket, soha eszembe sem jutott, hogy az olvasnivalómat aszerint válogassam: az írója magyar vagy nem magyar. Olyan élményeket adott a világirodalom, egyik-másik hősével álmodni is szoktam; idáig is éreztem, de most töprengek rajta először: másképpen szerettem meg Illyést, mint a világirodalom nagyjait. Illyést és persze Petőfit, Aranyt, Adyt, József Attilát, Móriczot, Németh Lászlót, Veres Pétert… és kezdhetném jóval előbb a sort és bőven kiegészíthetném és folytathatnám Sipos Gyúláig, hiszen ő is emlékezetembe égette néhány olyan versét, amelyet nem adott — nem adhatott — meg a nagybetűs Világirodalom. A példát fölösleges szaporítanom, mert a „másképpen szeretni” oknyomait egyetlen esetben sem kísérhetném olyan folyamatosan, megszakítás nélkül végig, mint Illyés Gyula életművében.
Elég ide a hitelesítéshez néhány jelzőkaró.
Közéleti izgalmaim jóval előbbi keletűek, de tisztább eszmélkedésemet csak attól az időtől számíthatom, amikor húszévesen bekerültem a Györffy Kollégiumba. Élesen kritikus szellemű, világfordításra készülődő, címet, rangot, hivatali tekintélyt nem tisztelő, forradalmi tudattal és illúziókkal teli egyetemisták zsongó gyülekezetében, a társalgó falán — írtam már erről — egyetlen idézet, a kollégium józanító jelmondata:
„Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzai Kellene: honnan jössz, — azzal ecsém: hova mész! „
A negyvenéves Illyés Gyula figyelmeztető üzenete a húsz-huszonéves népfiaknak.
Új fényt kaptak itt emlékezetes diákkori olvasmányaim — Nem menekülhetsz, Puszták népe —, kézről kézre adtuk az oroszországi útinaplót; a kollégiumi esteken Ady-, József Attila-, Illyés-verseket olvastak fel a fiúk, ma is a fülemben, ahogy Sipos — jó előadó volt — a 3 Kacsalábon forgó várat szavalja. A negyvenéves Illyést már vezércsillagaink között tartottuk számon, halott költők között, ha meggondolom, az egyetlen élőt.
- Nem tudom, alakult-e, működött-e még valahol, valaha ilyen párt, ennyire a szellemi alkotók, „irók pártja”, mint nálunk a Nemzeti Parasztpárt. Mint földosztója és funkcionáriusa elég tapasztalatot szerezhettem a belső vitákból, s ma csak azt mondhatom: az egyik fél — ehhez sorolhatnám magam — a történelmi kényszerpályát sejtette meg, akkor még szükségszerűnek vélvén a kényszerűt, a másik fél — ide sorolhatnám Illyés Gyulát — ráeszmélt a közelgő veszedelmekre, akkor még elkerülhetőnek vélvén az elkerülhetetlent. Mondhatnám: mindkét félnek igaza lett. Mondhatnám: egyiknek sem lett igaza. De ez csak a politikára volna érvényes, úgy-ahogy. A költő-író Illyés teljesebb igazságot képviselt, mint a politika.
És tovább. Szól a kiszolgáltatottságról, a zsarnokságról, népesedésünk felsötétlő távlatairól. Senki olyan hatással mint ő, a határokon túli magyarság sorsgondjait nemcsak a szívére, a vállára is veszi. Szól az új puszták népéről, Bartókról, Kodályról, versek, drámák, esszék sorában fogalmazza meg az itt és most legfontosabbakat, mindezt úgy, ahogyan a világ egyetlen más nyelvén, egyetlen más író-költő tehetség sem mondhatna el ennyire nekünk. De magyarul sem hitelesebben, felelősebben, megrázóbb hatással, mint ő, irodalmunk családfője.
Annak idején, amikor a két világháború közti magyar történelmet igyekeztem besűríteni egy rövidre szabott kötetbe, akkor éreztem: az 1919 és 1945 közötti korszelet gondjait, szorongásait, sorsfordulatait akár csupa Illyés-írásokból is összeállithatnám. Attól fogva, hogy a forradalom bukása után a vöröskatona-diákgyerek Illyés, hazafelé lopakodva, katonasapkáját az inge alatt rejtegeti, végig, az 1945-ös ítéletig: Nem volt elég, nem volt elég…
Ha ez így volt, 45 utáni történelmünkbe Illyés munkássága még mélyebben és szervesebben beépült. S az én nemzedékem életébe meg különösen beépült, gondolkozásunkba, magatartásunkba, ítéletünkbe; így vagy úgy még bírálóinak, ellenfeleinek az életébe is, hiszen kezdeti eszmélkedésünktől fogva jelen van azok között, akikre oda kell figyelni.
Ezt sem adhatná semmilyen világirodalom.
A hasonlítgatás nem ellentétet fejez ki, Illyés esetében kiváltképp nem, nyilvánvaló, ő is világirodalom már. Csak azt kívánom jelezni: van olyan dimenziója a szellemi-érzelmi-erkölcsi kultúrának, amelyben a hazai irodalmak, művészetek élesztő, erjesztő, érlelő szerepe semmi mással nem helyettesíthető.
Erre nem tudnék meggyőzőbb mai példát, mint a — világirodalommá vált — illyési életmű beépülését történelmünkbe, nemzeti karakterünkbe, közgondolkozásunkba, szocialista köztudatunkba.
Hatalmas életmű. Papírra vetett részét szokás számba venni, milyen nagy életmű ez, de íratlan fejezetei teszik még inkább nemzeti sajátunkká. Mert többről van itt szó, nemcsak arról a költői-esztétikai forradalomról, amellyel a fiatal Illyés Gyula megtörte az elragadóan csengő-bongó jambusok, alliterációk uralmát. Többről van itt szó a nagyon soknál is, többről, mint a Puszták népe, a Petőfi, többről, mint a Hajszálgyökerek felkavaró esszéi, többről, mint a Fáklyaláng, az Ozorai példa — a klasszikussá vált nagy művek sora.
Illyés műveiből íratlanul kisugárzik, magánéletében, az irodalmi életben, a közéletben jó fél évszázad óta íratlanul is ható, biztató, jelenvaló az írói tisztaság, az erkölcsi tartás. Ellenállva csábításoknak is, erőltetéseknek is — higgadtan, józanul, alkata szerint — megőrizve a lelkiismeretes szólás, az írói cselekvés — olyan-amilyen — lehetőségét.
Ez az erkölcsi tartás csak úgy sajátja Illyés Gyulának, hogy: öröksége; több százados írói örökség, elidegeníthetetlen irodalmi hitbizományunk. Eme örökség vállalása nélkül sosem volt, ma sincs és aligha lesz valaha is nagy irodalom ebben az országban. Mit kívánhatnék Illyés Gyulának — mindnyájunk kedves Gyula bácsijának — nyolcvanadik születésnapján? Mindennél inkább: egészséget, még hosszú ideig. Adjon nekünk a jelenlétével még nagyon sokáig reményt, biztatást.