| Hadházi Dániel | (2022. január 9.) |
Tisztelt Levelezőtársak!
Ezen a héten Tóth Árpád költészetére vessünk egy röpke pillantást. Hogy ki is volt Tóth Árpád, azt az irodalomtörténeti tényadatok felsorolása helyett néhány tömör mondatban Babits Mihály foglalja össze számunkra. A Nyugat emlékszámmal adózott az 1928-ban, fiatalon. 42 éves korában tüdőbajban elhunyt Tóth Árpád emlékének. A lapban Babits Mihály így írt róla: „Mit lehet sokat beszélni ilyen egységes, zárt és gáncstalan költőről, hacsak nem a fillológia szólhatna róla sokat, föltárva művészetének részlettitkait; de hát ki törődne ma egy elvont művész titkaival? Ő érezte a csöndet maga körül, s küzdelem nélkül mondott le a dicsőségről, mint annyi minden másról. Verseskönyvei ritkásan jelentek meg: halk és gyengéd hangja szinte elveszni látszott az erőt és termékenységet harsonázó újabb hangok között. Ki törődött a tökéletességgel? Életében talán én voltam az első és egyetlen, aki egyszer a nyilvánosság előtt, kinyomtatott cikkben, nagy költőnek neveztem őt. Szomorú szerénységgel reagált erre: úgy érezte, nem fontos már nagy költőnek lenni. Amit csinált, magának csinálta, s kissé gúnyos önvigasztalással, a távoli szellemibb századoknak.”
Babits szavainak igazolására Tóth Árpád gazdag életművéből én önkényesen az alábbi két verset választottam. Mindkét költemény a lemondásról, az „életküzdelem” hiábavalóságáról szól, melankólikusan és szomorúan – „Tóth Árpád-osan”. De azokból számomra. valahogy mégsem csupán az egész emberi lét értelmetlensége hallatszik ki. A költő által sugallt lázadás nélküli belenyugvásban én érzem az isteni rend és rendeltetés elfogadásának kényszeréből áradó nyugalom kisugárzását is. Mindkét vers Ráckevei Anna hangján szólal meg.
Tóth Árpád: Láng – Ráckevei Anna
Tóth Árpád: Hová röpülsz? – Ráckevei Anna
Ezúttal a versküldeményemhez nem csatolok zenei mellékletet.
Dani