| Hadházi Dániel | (2022. április 24.) |
Tisztelt Levelezőtársak!
Talán vannak köztünk számosan fiatalok, akik még nem értik, vagy nem értik meg úgy a költő bánatát, mint mi. idősebbek, ha meghallgatják Kosztolányinak az erre a hétre ajánlott versét. Egyszerűen azért, mert ők még befelé rohannak az életbe. De talán már ők is megtapasztalták, hogy az élet, ahogy mondani szokták, „a szürke mindennapok”, nagyon sok mindent le is koptat, koptatnak az emberről. Olyan dolgokat, feladatokat, hitet, “kincseket”, melyek az indulásnál még velünk voltak. Örömmel vittük magunkkal azokat, mert tudtuk, szükségünk less rájuk. Ahogy azonban mentünk előre az úton, s néha kicsit fáradtan meg-megpihentünk, majd mikor a pihenés után újra összeszedve magunkat, ismét útra keltünk, vettük csak észre, hogy „könnyebbek” lettünk, elvesztettünk valamit magunkból. Nagyon nehéz megmondani mi is ez a bizonyos „valami”. Csak azt tudjuk, érezzük, már nincs velünk.
Vagy úgy is mondhatnám, amit elvesztettünk az olyasmihez hasonlítható, mint egy régi, sokat használt és egykor éles kés. Az idők folyamán a használatban azonban a kés elveszítette az élét, Újra kellene fenni, hogy még mindig használni lehessen, de más sohasem less olyan, mint egykor az indulásnál. Tudom, ez a hasonlat is sántít. Ezzel a kés hasonlattal én nem az idősödő ember szellemi és fizikai képességeinek szomorú hanyatlására gondolok, hanem az elhasználódásra, arra, amikor a késből már csak szerszám lesz. Egy a sok közül a fiókban. …
Ahogy az égtől kapott feladatunkat – tudatosan, vagy tudattalanul – teljesítve végigjárjuk az utunkat itt a Földön, „élünket” elveszítjük, kicsorbulunk, mert elveszítünk valamit magunkból, abból a kincsből, amit kaptunk. Valahol valami kiesik belőlünk. Nem vesszük észre hol és mikor, csak a hiánya fáj. Nézzétek az egészen kicsi gyermekeket, mily tökéletesen szépek és jók, tökéletesen tiszták, kedvesek és ártatlanok. Sugárzik belőlük az őszinte életöröm. Oly közel vannak még a Mennyországhoz!
Kosztolányi is csak így, ilyen homályosan, mégis nálam sokkal gyönyörűbb szavakkal tudja ezt a furcsa boldog szomorú érzést megfogalmazni. De ugyanaz az elveszett képesség szól Szabó Lőrinc ‘Lóci verset ír’ című költeményéből is. … Mindkét vers számomra költői bizonyíték arra a tudatra, hogy nem véletlenül vagyunk a Földön. Dolgunk van itt.
Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal – Csuja Imre
Szabó Lőrinc: Lóci verset ír – Hajvert Ákos
A zenei melléklet Vivaldi Négy évszak zeneműve Tavasz tételének egy részlete:Tóth Tibor hegedűművész előadásában.