| Hadházi Dániel | (2019. október 6.) |
Tisztelt Levelezőtársak!
E heti küldeményem nem is szólhat másról, mint a 13 aradi vértanúról. Emlékezzünk meg róluk mi is illő tisztelettel! Vegyük észre, ma is ugyanaz a kérdés, mint akkor, 1849-ben volt. Vajon lehet-e egyszerre úrként és magyarként élni itt a Kárpát-medencében?
Balogh Márton: Az aradi tizenhárom balladája
Tisztelet a bátraknak – Részlet a Hajdufy Miklós rendezte, 1970-ben készített „Tizennégy vértanú” című filmből
Az utolsó szó jogán – Kárpátia
Tóth Kálmán: Mikor az akasztófákat faragták (Pannon Rádió Hangszínháza)
A 13 aradi vértanú közül csak 9-et végeztek ki bitófán, 4 tábornok – Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő és Schweidel József – ítéletét „különleges kegyelem folytán” golyó általi halálra változtatták. Ezért szól Tóth Kálmán verse „csupán” 9 akasztófáról. … Ugyanezen a napon végezték ki Pesten gróf Batthyány Lajost, az első független magyar kormány minister-elnökét is. Ő volt a 14. vértanú.
És mégis van remény!
Kárpátia – Gyermekáldás
Dani
| Pados Enikő | (2019. október 6.) |
Kedves Dani és Levelezőtársak.
Dani, köszönet a méltó megemlékezésért. (és általában minden heti versösszeállításért is).
Engedjétek meg, hogy hozzátegyek én is néhány másoktól vett gondolatot.
Szeretettel, Enikő
Faludy György: Október 6.
A vesztőhelyre sáros út vitt és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis – vigasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett, Damjanich szekéren feküdt, Leiningen felmentő honvédek árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán: tarlók, fák vérző foltjai, és ők, tarkán, libegve, hátán: elhulló, bús-szép tollai.
Aradon így.
A pesti téren is ütötték a dobokat, de ő nem félt, csak arca széle vetett rózsálló lobokat. Mosolygott. Mi bánta, hogy vége? Branyiszkónál nevét az égre karcolta kardja, a híres. Ez volt Dembinski hadsegéde, Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter, bár hívták, maradt egyedül. – Az Al-Dunán – szólt – mély a gázló s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló, ha sorsom ezt így rótta ki – s habár magyar volt Csány László, úgy halt meg, mint egy római.
A többit, mintha friss, mély sebből fröccsen szét érdes cseppű vér, Kufsteinbe, Grácba, Josephstadtba, Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban, nehéz bilincsben, pipájukkal egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat, áldották-átkozták a hont és írtak vert hadakra verset, tábornok Bemre disztichont.
Volt, aki bírta; más kivénhedt; olyik megőrült, de az élet sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt.
A rabságot mindjárt megszokta s elfeküdt a földön, mint télvízkor vágott, rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót: a nagy tavaszi láz heve kilobbant, múló szalmaláng volt vagy elköltözött másfele, Londonba, New Yorkba, Turinba és hűs lidércként messze táncolt.
Száz év – s a magyar börtönéjjel nem változott száz év alatt.
Száz év – s az első fordulóra ébredtetek és lassan róva a lépést, méláztatok róla, mit hozott Világos, Arad: száz év – hűséges ingaóra, én folytatom járástokat, mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlórahull – hány nap, hét és hónap óta! –s kihunyunk, pisla mécsesek: sok szép magyar fej, hervadt rózsa, Lonovics! Barsi! Berde Mózsa! árnyatok felénk integet.
(Az ÁVO pincéjében, 1950. október 6.)Kedves Dani és Levelezőtársak.
Dani, köszönet a méltó megemlékezésért. (és általában minden heti versösszeállításért is).
Engedjétek meg, hogy hozzátegyek én is néhány másoktól vett gondolatot.
Szeretettel, Enikő
Faludy György: Október 6.
A vesztőhelyre sáros út vitt és kikericsek kékjei.
Száz